Új kezdet



Leírhatatlan érzés, mikor az ember élete egyik pillanatról a másikra összeomlik. Mindaz, ami a boldogságot jelentette számára megsemmisül, s a másodperc töredéke alatt szertefoszlik. A szeretett férfi vallomása, amiben a szavak, mint mázsás sziklák nehezednek a másik lélekre. ...van valakije... ...régóta... Az "álom", amiben 16 évig élt elillan és marad a rideg, csupasz valóság, amiben egy láthatatlan örvény hirtelen lerántja olyan irdatlan erővel, hogy úgy érzi belehal. Ahol nincs semmi, csak a sötétség. S ott, a sötétség mélyén vár a fájdalom, a megalázottság. A szív megszakad, a lélek darabokra hullik. Pánikroham, kétségbeesés, félelem, zavartság, értetlenség, keserűség, düh, harag, üresség és milliónyi megválaszolatlan kérdés. Ami közül egy van, ami belémar. Miért? ...nem kap választ. 


Beszélgetések, amik után csak még inkább elhatalmasodik a fájdalom. Rádöbben, hogy a férfi, akit feltétel nélkül szeret és akiben vakon megbízik elárulta őt. Hazudott. ...sokszor... Olyan életet éltek, amiben azt sugallta tetteivel és szavaival, hogy ő is boldog, hogy így jó. Apa dolgozik, Anya otthon van. ...ez így jó. Itt egy csodás kis ember, akit mindketten a világon mindennél jobban szeretnek. Egy okos, csupaszív kisfiú. Egy otthon, ahol együtt élnek hárman, boldogan... Hitte a nő, hisz ő boldog volt. Minden álma teljesült. Van egy társa, szerelme, akivel összekötötte az életét és bár rögös volt az út, de megérkezett a kisfiuk annyi reménykedés után. Boldog volt.


...voltak jelek. Igen. A nő is látta a jeleket. De a bizalom és a szerelem felülírt mindent. Sok mindent elfogadott. Tudta a férje sokat dolgozik. Biztosan csak emiatt feszült. Hisz kérdezte is. A válasz is mindig ez volt. Sokszor volt távol. Mások is látják a jeleket. Próbálnak óvatosan segíteni, de a nő csak védi a férfit. Mert szereti, megbízik benne... Eszébe sem jut, hogy talán "velük" van baj. Végül mégis rákérdez, mert nem szeret kertelni, nem szereti a hallgatást, a szőnyeg alá söprést. "Velem van baj?" A válasz: "Nem. Csak a sok projekt, nagy a nyomás. Meg az állandó feszültség a munkahelyen." A nő megnyugszik. Pedig nagyon félt a választól.


Mindig a munka. Utána a megbeszélt lazítások. Sport, haverok, hétvégi, vidéki kiruccanások régi barátokkal. (Az ilyen hétvégék többségén a nő a kisfiukkal meglátogatja a szüleit. Ne legyenek "egyedül". Egyre több az ilyen hétvége. A férfi egyre gyakrabban kérdezi: "Nem akartok átmenni Anyudékhoz?" Hétvégén dolgoznia kell, úgy sem lesz otthon. ...és mennek. Ketten.) Mert a férfinak ez jár; erre szüksége van. Ki kell szellőztetnie a fejét. A kisfiával egyre kevesebb időt tölt, bár korábban sem segített, mikor még picike volt. De hiányzik mindkettőjüknek. Nagyon. Családi nyaralások a Balatonnál, mikor a nő szüleivel, testvéreivel a régi nyaralóba mennek. A nő szeret ott lenni. Gyerekkora óta szereti azt a helyet. A férfi 1-2 nap múlva "lelép". Dolgoznia kell, nincs annyi szabadsága, fontos megbeszélésekre várják. Megint nincs velük. Az utolsó nyáron a gyűrűjét is "ottfelejti"... Mikor a nő később visszaemlékszik, rádöbben, volt már ilyen. Többször. Mikor a férje kereste gyűrűjét otthon... "Biztos bent felejtettem a tenisztáskámban."


A nő magányos. Vágyik a férjére. Ő dolgozik, "fáradt". Valahol a két világ elsiklik egymás mellett. S a nő bár próbálkozik, nem sok sikerrel tudja bevonni társát a családi dolgokba. Ami otthon történik nem olyan izgalmas, vagy érdekes, hisz "csak" otthon vannak. Kevés a hármasban töltött idő. A kettesben töltött még kevesebb. Próbál beszélgetni, mindenről, bármiről, mert úgy hiszi a beszélgetés ez első lépés ahhoz, hogy újra egymásra találjanak. Persze "beszélgetnek". De ezek többnyire csak arról szólnak, hogy a férfi merre lesz aznap, mikor ér haza, mi legyen a vacsora, vagy épp lesz-e aznap tenisz. A nő mindig megkérdezi milyen napja volt. A válasz rövid és tömör. S ha néha beszélgetnek is, az legtöbbször egyoldalú. A nő lelkesen meséli a napi történéseket a kisfiukkal, kisfiukról. Hisz ez tölti ki a napjait. Igyekszik megfelelni új feladatának. Anya lett. Boldog, feszült, izgul, aggódik, hisz sosem "csinált" még ilyet. Itt egy kis ember, egy új élet, akire vigyáznia kell, akiről gondoskodni kell a nap huszonnégy órájában. Egyedül... Végtelenségig kimerült. Neki nincs pihenőnap, vagy "énidő". Néha a férfi is mesél. A munkáról az azzal és a munkahellyel kapcsolatos dolgokról, aggodalmairól. Ám mikor a nő is elmondja ezekhez fűződő gondolatait, azt kapja válaszul, hogy neki erről ne legyen véleménye, hisz nem ért hozzá, nem tudhatja, mert nincs ott. Pedig szeretne ott lenni. Társ lenni a munkában is. De ez nem jó ötlet, mert a férfi szerint nem jó, ha a férj és feleség egy helyen dolgozik. "Visszamegy" a régi munkahelyére és otthonról a pici mellől bedolgozik az irodába. De néhány hónap múltán az új vezetőség elbocsájtja, mondván megszűnt a munkaköre. Később adódik egy másik lehetőség, de az is csak fél év. 


A nő programokat szervez hármuknak. Néha bemennek a városba egyet sétálni, vagy a füvészkertbe. De sokszor ez sem jön össze, mert a férfinak hétvégén is "dolgozni kell". Vidékre kell menni megbeszélésekre, tárgyalásokra, találkozókra. Mert az fontos(abb). A péntek vagy szombat esti haverozások, amiket legtöbbször aznap délután, vagy vacsora közben jelent be, s amik után a férfinak másnap nincs kedve semmihez. (Milyen jó, hogy te nem cseszegetsz engem, ha elmegyek a srácokkal sörözni, mint a többieket.) A nő ilyenkor hajnalig várja férjét ébren, "csinosan". Vagy az éjszakába nyúló teniszmeccsek után, mikor a férfi órákra befekszik a kádba. A nő várja. Szeretné szeretni. De a férfi fáradt. Próbál újra közel kerülni a férjéhez. Próbál újra nő is lenni. Nem "csak" anya és feleség. A teste is megváltozott a szülés után. Fél, hogy a férfi már nem úgy néz rá. Hogy már nem látja szépnek. S ha ritkábban is, de együtt vannak, boldog, mert olyan, mint régen. Jó lenne többször, de egyre ritkább. 


Jó lenne igazán egy családnak lenni... Hárman. Hárman csinálni mindenfélét. Mert bármi is legyen az, ha együtt lennének, az családi program lenne. A férfi nem így gondolja. Sokszor bosszantja, hogy a nő folyton ezzel nyaggatja. Miért nem mentek ketten? ...és mennek. Repülőnapra, füvészkertbe, játszótérre, vagy csak úgy, csavarogni a környéken, biciklizni, vásárolni. Sokat kertészkednek, rajzolnak, játszanak, beszélgetnek. Persze hármasban is játszanak és kertészkednek otthon. Ezek ritka értékes pillanatok a kisfiuk és a nő számára is. Végre hármasban vannak. Apa is itt van. ...velük van.


A két világ egyre távolodik egymástól... A férfi nehezen azonosul az "új" helyzettel. Azt mondja szereti kisfiát, mégis oly kevés időt tölt vele. S közben a csöpp kis ember óvodás lesz. Mindig anya viszi, anya hozza. Apa sokáig dolgozik. A munka folyton elhúzódik, a vidéki utakról későn ér haza. A nő elfogadja, hisz a férfinek másik városban van a munkahelye. Eszébe sem jut kérdőre vonni, vagy számon kérni. Hisz dolgozik. Keményen. Hármójukért. 


Mindenük megvan. De valami hiányzik. Mindenük megvan. De valaki hiányzik. Mindenük megvan. De ő hiányzik. A társ, a férj, az apa...



A nő várt. Hátha megnyugszanak a kedélyek a munkahelyen. Hátha kevesebb lesz a feszültség. Hátha nem lesz majd olyan fáradt. Hátha újra úgy néz majd rá a férje, mint régen. Megtett minden tőle telhetőt, hogy mikor férje fáradtan hazaér egy boldog, vidám család várja. Egy igazi otthon, ahol érzi, hogy fontos, hogy szeretik, hogy összetartoznak. A reggelek, mikor kisfiukat ébreszti -mert indulni kell az óvodába-, közben elkészíti a férjének a kávét, amit minden reggel ágyba visz, megkérdezi melyik inget vasalja ki, s bár még reggel van, de hátha már lehet tudni, hogy aznap mikor ér haza. Lesz-e idejük beszélgetni, együtt játszani, kertészkedni kicsit, vagy együtt vacsorázni. Néha megkéri a férfit, maradjon mégis otthon, ha esetleg "programja" lenne estére. Nem sok sikerrel. Persze sok estét töltöttek együtt otthon, egymás mellett... Nem egymással. A férfi még éjszakákig ül a laptop előtt, a következő napi megbeszélésre készülve, vagy épp szorít egy beadási határidő. Vagy csak a telefonján olvassa a híreket. Pedig olyan jó lenne beszélgetni. Többször. Imádja kisfiát, de jó lenne a társával is beszélgetni. Felnőtt dolgokról. Magukról. Jó lenne együtt lenni. Újra kinyitni a kaput a két világ között. Hogy a kettő újra egy világ legyen.



Sokféleképp igyekszik kimutatni a férfi iránt érzett szerelmét. Ezek apró dolgok, s a férfi már észre sem veszi, mert természetes. Ez neki jár... Régen más volt. Érzéki, érzékeny, figyelmes, határozott, férfias... A nő akkor, 16 évvel ezelőtt azért szeretett bele. Abba a lélekbe, aki ott belül lakik. De megváltozott. Néha nagyon hideg és rideg. Túl határozott. A sok tárgyalás, egyezkedés, megbeszélés, az a környezet, amiben dolgozik nagyon megváltoztatta. Mindenben csak az ő értékrendje a mérvadó, nehezen fogadja el a nő véleményét, érveit. Néha összekapnak apróságokon. Mindenhol előfordul. A férfi sokszor végig sem hallgatja a nőt. Sokszor az ilyen beszélgetések közepén hátat fordít -"Ez a beszélgetés be van fejezve", s a nő hiába kéri, hogy de beszéljék meg, nem-, mert a nővel nem lehet beszélni. Mert elsírja magát. Hisztizik. ...gondolja ő. Pedig a nő "csak" borzasztó szomorú, mert fáj, nem érti, hogy az, akit ennyire szeret, hogy beszélhet vele ilyen keményen, ridegen, hidegen. S ha meg is hall abból valamit, amit a nő mond, az butaság, nem úgy van. A nő nem is sejti, hogy ezek mögött az apróságnak tűnő viták mögött sokkalta nagyobb probléma rejlik. Mert a férfi nem beszél.


Pedig a férfi is tud kedves lenni. Olykor megdicséri a nőt, hogy szép rend van a házban, hogy ügyesek voltak a kertben, hogy szépen neveli a kisfiukat, hogy finom volt az ebéd, a kedvenc sütemény. Gyengéd is tud lenni. Ezek a kedvesség és szeretetcseppek nagyon értékesek a nő számára. Gyűjtögeti, elteszi lelke mélyére és ott őrzi őket, mint a kincset. Ezekből töltődik, ettől érzi fontosnak magát, ez ad reményt és visszaigazolást, hogy amit csinál az jó. Hogy ez így jó. Boldog. 


Egy szép szeptemberi estén, mikor kisfiuk már mélyen aludt, a nő szeretett volna a párjához bújni. Egész nap erre készült, tudta, hogy a férfi aznap este nem megy sehová. Kicsinosította magát, próbált közeledni, de a férfi valahogy mindig elhúzódott. Végül kibökte "beszélgetni" akar. A nő meglepődött, hisz ez nem volt jellemző rá. Nem szoktak beszélgetni. Nem tudta mire vélni, de örült neki. Hátha most törik meg a jég, hátha újra közelebb kerülnek egymáshoz. Hátha végre elindulnak azon az úton, amin újra együtt lépdelhetnek tovább. Leültek a kanapéra és a férfi beszélni kezdett. Tárgyilagosan, hidegen, ridegen... Nem bírja tovább, neki ebből az egészből elege van. Kiégett és elszáradt a nő mellett a lelke, mint egy kóró. Hogy a nő csak kihasználja és érzelmileg zsarolja. Hogy ő soha nem ilyen feleséget képzelt el magának, hogy soha nem illettek össze, hogy ez neki már tíz éve szar, hogy mekkora energiákat fektetett abba, hogy a nő mellett tudjon maradni, hogy azért nem volt a kisfiukkal, mert a nőt nem bírta elviselni... Mint mérgezett nyilak röppennek át a szavak a nő lelkén és szaggatják apró darabokra azt. A szíve sajog. Hallgat. Hallgatja a vádaskodást, hallgatja, ahogy a férfi mindenért őt teszi felelőssé, ahogy mindenért őt hibáztatja. Hallgatja, ahogy az életüket rombolja le és a családjukat szaggatja szét. Hallgatja, ahogy a férfi sértő, bántó és hazug dolgokat vág a fejéhez. Végül megkérdezi tőle: "Van valakid?" A férfi elhallgat. Látszik, hogy kétségbeesetten kutat a megfelelő válasz után. A nő retteg a választól... De a férfi végül bevallja: "Igen." És elkezdi magyarázni: "De ez csak futó kaland. ...hogy a szíve egyik fele még itt van, hogy nem akarja bántani a nőt..." A nő megkérdezi mióta vannak együtt, hányszor találkoztak. A férfi válaszol. Mint később kiderül nem az igazat. Annak csak apró töredékét, ferdítve, féligazságokat bevallva. A nő pánikrohamot kap. Bemenekül a fürdőszobába, hátát a hideg kádnak veti, leül a földre és próbál lélegezni. A szíve vadul kalapál, mintha ki akarna szakadni mellkasából és elmenekülni a fájdalom elől. Pedig ez elől a fájdalom elől nincs menekvés... Gondolatai vadul cikáznak. Mi lesz most velük? Mi lesz a kisfiukkal?
Meg akarja érteni, meg akarja javítani. Hosszú órákon át beszélgetnek kint a kertben, míg gyermekük bent békésen alszik. A nő igyekszik megtudni az okát annak, hogy hogyan juthattak idáig. Hogy a férfi miért nem beszélt korábban. Hogy miért áltatta a nőt azzal évek óta, hogy ez neki így jó. Miért mondta, hogy ő konzervatív típus, hogy a nő dolga, hogy otthon legyen, a férfié, hogy eltartsa a családot. A nő megtett minden tőle telhetőt és most évek után ott ül a kertben a férjével, akiről azt hitte ismeri... Hallgatja az egyre durvább vádakat és úgy érzi egy teljesen idegen ember ül vele szemben. Szereti... Még mindig... Teljes szívéből. Könyörög neki, hogy menjenek el párterápiára, vagy mediátorhoz. Biztosan tudna segíteni. Hisz most már tudja mi a "baj". A férfi válasza kegyetlen: "Ennek semmi létjogosultsága nincsen."
Néhány éve a férfi kért segítséget szakembertől, mikor rossz passzban volt egy üzleti dolog miatt. A nő rákérdez: "Miért nem mondtad anno a dokinak, hogy szerinted velünk is baj van? Miért nem kértél velünk kapcsolatban is segítséget?" A válasz rövid és gonosz: "Akkor nem az volt a fontos."
A nő mindent megpróbál. Kétségbeesetten próbál valami kapaszkodót találni, valamiféle megoldást. Nem tudja, nem akarja elhinni, hogy az, amiben eddig élt, csak egy színjáték volt. 

Hisz alig két hónapja voltak barátokkal az első igazi családi nyaralásukon. Annyira boldog volt. Ott voltak hárman, mint egy igazi család, és boldog volt.


Megszervez egy hosszú hétvégét kettőjüknek. A férfi "belemegy". A nő boldog, hogy van még remény. Van remény arra, hogy ők ketten még boldogok lesznek. A férfi is ezt sugallja.
Együtt vannak. A nő boldog. Minden erejével azon van, hogy a férfi érezze, mennyire szereti őt. Telnek a napok. Újra együtt vannak. A nő csinos ruhákat vesz, készülődik. 


Eljön a hétvége. Kisfiukat elviszik a férfi szüleihez. Ott jó helyen lesz. Szeretik, vigyáznak rá. Elindulnak. Nem sokat beszélgetnek út közben. A hétvége úgy indul, mintha minden teljesen rendben lenne közöttük. A férfi próbál kedves lenni, a nő reménykedik. Elmennek sétálni, ebédelni, vacsorázni. Esténként beülnek egy kávézóba és hosszan beszélgetnek. A férfi kezdetben kedves, sok mindent mond a nőnek, amitől újra erősödik benne a remény. De az idő múlásával ez megváltozik. Újra előjönnek a vádak, hogy a nő miért nem felel meg a férfinak. A nő fejéhez vágja azt is, hogy a nő lehet, hogy jobban akarta a kisfiukat, mint ő. S arra a kérdésre, hogy "Akkor miért vettél feleségül?" kérdéssel válaszol. "Miért jöttél hozzám?" A nő megtörve ennyit válaszol. "Mert szerettelek. ...az életemet is odaadtam volna érted..." S tovább hallgatja a férfit. Sokszor és sokféleképpen bántja meg a nőt. És ő már csak annyival tud "védekezni", hogy szereti a férfit, nem akarja elveszíteni. Nem akarja elveszíteni a társát, a szerelmét, a férfit, az apát. Pedig már régen elveszítette...
Akkor, amikor a férfi először megcsalta. Korábban... Másokkal... Akkor, amikor úgy döntött nem a társát választja... Amikor először nem volt őszinte, amikor tudatosan elkezdett eltávolodni a családjától. De a nő még mindig reménykedik. Próbálja megmagyarázni magának, hogy ez csak egy hullámvölgy. Hogy ebből van még kiút. Hogy hátha a hosszú beszélgetések alatt a férfi rádöbben, hogy ez, amit tesz, nem helyes. Így nem...
Együtt vannak... De már nem olyan, mint régen. A hétvége véget ér. "Hazaviszik" a kisfiukat. A nő álláshirdetéseket böngész. Segíteni akar. Részese akar lenni a "tehernek", amit eddig csak a férfi viselt. Pedig korábban is dolgozott. De most, hogy kisfiuk már nagyobb, úgy érzi meg kell tennie. Persze akkor még nem sejti, hogy a férfi ennek nem azért örül, mert majd együtt fogják biztosítani a megélhetésüket...



A nő sok év után először ül egyedül a volán mögé. Bemegy a belvárosba, hogy férjének születésnapi ajándékot vegyen. Fél, de megteszi, muszáj kiszakadnia a "komfortzónájából". Muszáj megmutatnia magának és neki, hogy képes rá. Este megköszöntik. De nincs nagy ünneplés. A férfi nem akarta... Este, mikor a fiuk már alszik, a nő újra próbál beszélni vele. A férfi sértetten, haragosan válaszol. Elege van! Bejelenti, hogy elmegy. Albérletbe. Mert gondolkodnia kell... A nő még mindig reménykedik. A férfi esténként átmegy a lakásba, csak késő éjszaka, vagy hajnalban ér "haza". A nő várja. De már nincsenek együtt. ...és eljön a nap, mikor a férfi elköltözik. A nő kisfiukkal elmegy otthonról, hogy ne kelljen egyikőjüknek sem végignéznie, ahogy ő összepakol és elhagyja őket.


A nő átrendezi a házat. Új függönyöket varr, díszpárnákat. Új játszósarkot rendez be kisfiuknak. ...csak gondolkodni megy... ha hazajön, biztos tetszeni fog neki, hogy átrendezte, még otthonosabbá tette a házat. 


Ettől az időtől kezdve a férfi heti két délután néhány órára elviszi kisfiukat és kéthetente hétvégére. Így egyeznek meg. Azért, hogy talán így okozzák a legkisebb fájdalmat neki. A gyerekek rugalmasak. Gyorsan elfogadják az új helyzeteket. ...és igazság szerint így sokkal több időt tölthetett az apjával, mint előtte négy és fél évig. Mennyire szomorú és szánalmas... De a nő megpróbál annak örülni, hogy kisfia boldog. Apa végre foglalkozik vele. Nem csak öt perceket...
A nő igyekszik nem mutatni félelmét, fájdalmát kisfiuk előtt. Nehéz a lelke, de mikor ránéz a csöpp kis emberre, egy pillanatra elillan minden bánata. De ő mégis látja Anyán, hogy szomorú. "Anyu, miért hallgatsz? Szomorú vagy?" Kérdez. És a nő őszintén válaszol. Persze gyereknyelven. Finoman, nem akarja, hogy a gyermekük nagyon megsérüljön. "Apu már nem szereti Anyut, már nem akar vele együtt élni. Anyu meg akarta javítani Apuval a dolgot, de Apu nem akarja. Apu új életet választott."

 

A nő sokat őrlődik... Kéri a férfit, hogy egy-egy éjszaka menjen át hozzájuk és beszélgessenek. Próbálja megérteni, hogy mi történt. Próbálja megérteni, hogy miért történt. Kérdez, de nem kap egyenes választ. Sosem. A kérdések bosszantják a férfit. Újra ugyanazokat a gonosz, hazug dolgokat vágja a nő fejéhez. Már nem hordja a gyűrűt sem. Pökhendi, lekezelő. Közli, hogy a másik nővel képzeli el az életét hosszú távon. Mert ők lelki társak, megértik egymást. Együtt dolgoznak a cégnél... A másik nő is házas. Két gyermek anyja... Régebben többször mesélt róla a férfi, de csak mint kollégáról. Hogy mennyire jó vele együtt dolgozni, nem olyan, mint a többi kolléga. Akkor, mennyire örült neki a nő, hogy végre van valaki, aki segíti férjét a munkában. Hogy hátha majd most kevesebb teher lesz a férfi vállán. Hátha több ideje lesz rájuk... Álmában nem gondolta, hogy ez a két ember ilyen tisztességtelenül viselkedik majd... A későbbi beszélgetések alatt az is kiderül, hogy ez a nő mennyire jól adja el magát és a mondandóját, hogy "meg tud vezetni" embereket tárgyalásokon és hogy éri el, hogy azok egyetértsenek vele/velük... és hogy nekik mindegy, hogy hogyan, csak elérjék a céljukat... 
A nő egyszerűen képtelen felfogni, hogy tud valaki így gondolkodni. Hogy tudnak embereken minden gátlás nélkül átgázolni. Mindegy nekik, hogy üzleti partner, vagy a társuk, a családjuk. Nem számít. Nekik nem ez számít...
A férfi kisfiuknak is hazudik, ahogy mindenki másnak... Azt mondja sokat veszekedtek, hogy állandó volt a feszültség. Pedig csak ő volt feszült amiatt, amit hosszú ideje tesz titokban...


A férfi nem akar válni. Azt mondja, hogy a nő és kisfiuk maradjanak a házban. Hogy soha, semmiben nem fognak hiányt szenvedni... Elköltözése óta minden hónapban elutal egy bizonyos összeget a nőnek, hogy "segítse" őket. Telnek a napok. ...és a nő végre rádöbben, hogy vége... Az eszével már tudta rég, de a szíve mást érzett. Rádöbben, hogy hiába is próbálkozik, ezt a férfi már eldöntötte. Egyedül. Esélyt sem adva társának. Egy másik életet választott. Úgy, hogy a nő mit sem tudott az egészről. Mert végig elhitette vele, hogy "Minden ok." Soha nem fog visszaköltözni. Már nem számít a sok boldog pillanat, nem számít a hűség, az eskü, az ígéret, az őszinteség, a becsület, a bizalom, a család, az együtt. Ezek már csak a nőnek voltak fontos értékek. A férfinak már régóta nem... A férfi már rég túllépett rajta/rajtuk. Hosszú hónapokkal -talán évekkel- ezelőtt már eltervezte mit fog tenni.

 
...és a nő dönt. El akar válni. Nem folytathatja úgy az életét, hogy férjes asszonyként él egy házban a kisfiukkal, ami valaha a "boldog otthont" jelentette számukra. Nem akar úgy ott tovább élni, hogy semmi esélye sincs arra, hogy a férfival újra boldogok legyenek. Nem akar azután ott tovább élni, hogy a férfi közölte soha az életben nem akar a nővel együtt élni. A nő kéri a férfit, kezdje el intézni a válást. A nő közben munkát talál. Minden nap ötkor kel, hatkor ébreszti kisfiát, hogy fél hétre már az óvodába érjenek, hogy onnan még időben beérjen a munkába. Jó ott. Az új feladat, az új emberek elterelik kicsit a gondolatait. Már nevetni is tud néha.


Telnek a napok. Nem történik semmi. A nő ügyvédhez megy. Retteg, fél, kétségbeesett, de határozott. Nincs más választása. Nincs másik opció. Az ügyvéd tanácsot ad. A nő újra megkéri a férfit, jöjjön el egyik este, mikor kisfiuk már alszik, beszélni szeretne vele. Eljön. A nő elmondja, szeretne közös megegyezéssel válni. Talán ez okozná a legkisebb fájdalmat a kisfiuknak és neki. Nem akar pereskedni, nem akarja újra hallani a hazugságokat, nem akarja, hogy a férfi tovább bántsa a lelkét. A férfi gondolkodási időt kér. Újra beszélnek. 


A férfi úgy "tárgyal" a nővel, ahogy az üzleti partnereivel szokott. Hidegen, tárgyilagosan, gyakran lenézve a nőt és az érzéseit. Egy beszélgetés alkalmával mégis elmondja, hogy mennyire tiszteli, hogy szerinte egy okos, csodálatos nő. Hogy a férfiak 99%-a boldog lenne, ha ilyen nő lenne a felesége, de neki nem ez kell. Neki más kell... Talán őszintén mondta, talán csak azért, hogy a nő olyan dolgokba is beleegyezzen, amit igazából nem akar. Lehet, hogy csak "meg akarta vezetni". Sikerül megegyezniük néhány fontos kérdésben, ám van, amiben a férfi köti magát, van, amit nem hajlandó megosztani a feleségével és gyermekével, mert az csak az "övé", csak az ő érdeme, hogy létezik, végül egyre többet és többet akar. A ház, amiben éltek, kettőjüké a kezdetektől. Ketten vásárolták. A nő nem akar ott maradni. Túl sok az emlék. Minden apró részlete a háznak és a kertnek a férfira emlékezteti. Megegyeznek. A férfi majd kivásárolja a nő tulajdonát a házból. Az egyezkedés során elérkezik a pillanat, amikor a nő már nem akar, képtelen a férfival négyszemközt beszélni. Megtudja, hogy a férfi csúnyán rá akarta szedni a ház árával. Pedig az ingatlanbecslőt együtt kérték fel. De amikor gyanúsan alacsony lett a ház értéke ő is felkeresett egy ingatlanszakértőt. Eközben tudta meg, hogy a férfi korábban már felértékeltette a házat. 


Már nem akar a férfival semmiről sem beszélni. Egyedül a kisfiukkal kapcsolatos témákra szorítkozik. Az pedig néhány tőmondat. Semmi több...


Hosszas ügyvédi közreműködés után elérkezik a szerződéskötés napja. Ott ülnek egymással szemben az ügyvédi irodában. Végighallgatják és olvassák a szerződést. Aláírják. A nő csendben megköszöni, búcsúzik, kilép az irodából és ahogy lépdel a járdán úgy érzi, minden egyes lépésnél elveszít egy darabot önmagából. 


Telnek a napok. Lassan elérkezik a nap, mikor el kell hagyniuk otthonukat. A nő már régóta pakol, csomagol, dobozol. Mikor hétvégén a kisfiuk az apjával van, ő megpakolja a kisautót és elvisz egy fuvarnyi dolgot a szülői házhoz. Mert ott fognak lakni egy ideig. (A férfinak nagyon nem tetszik, hogy elköltöznek a városból. Pedig nincs más lehetőségük.) Tudja, hogy ott jó helyük lesz. Ott szeretik őket, vigyáznak rájuk. Szerencsésnek érzi magát, hogy otthonról van hová hazamenni. Egyre többször fogja el egy furcsa kettős érzés. Fáj, hogy el kell hagynia a házat, az otthonukat, ahová kisfiuk született, ahol azt hitte boldogok, mégis menekülni igyekszik onnan, hisz pont amiatt nem tudna ott maradni, ami miatt olyan nehéz onnan eljönni... Gyakran kimegy a kertbe, végigsétál a virágok, bokrok és fák közt. Mindegyikhez van egy jó szava, egy simogatás, egy mosoly, egy ölelés. Búcsúzik... 


Egy nap megérkezik a levél a bíróságról. Kitűzték a tárgyalás napját... Már tart a nyári szünet. Ez az ő hete, kisfia vele van azon a héten. Aznap reggel képtelen autóba ülni. Nem tudna így vezetni... Korábban érkezik. Leül a folyosón a tárgyalóterem előtt és vár. Lassan megérkezik mindenki. A férfi is...

Képtelen ránézni... Rengeteg érzés kavarog benne, még mindig. Belépnek a terembe. A bírónő levezeti az első tárgyalást. A következőt másnapra tűzi ki.
A nő "hazamegy" ahol édesanyja és testvére addig vigyáztak kisfiára. Belép az ajtón és melegség önti el a szívét. Nézi, ahogy a csöpp kis ember önfeledten játszik velük és közben folyamatosan csacsog. Leül hozzájuk játszani, azután elindulnak együtt haza. Majd másnap újra átutazik a bíróságra. Elkezdődik a második tárgyalás. Rövid. Tizenhat év alig több, mint tíz perc alatt vált semmivé. Vége... Jogerősen, hivatalosan vége... A nő még vált egy pár szót a bírónővel, hogy az ítéletről hová küldjék majd a levelet. Kilép a teremből. A férfi ott várja a folyosón. ...nem akart beszélni vele... ezen a napon biztosan nem. De mégis a férfi kérdezgeti. Hol lesznek a héten, a kisfiuk jól van-e. A nő válaszol. Kilépnek az épületből, elköszönnek és elindulnak a téren. ...de már más irányba tartanak. Az ő útjaik már csak egy-egy ponton fogják keresztezni egymást. Aztán idővel az is a múlté lesz.


A nő szerencsésnek mondhatja magát, hogy olyan család veszi körül -az édesanyja és a testvérei (az édesapját elveszítette 3 éve)-, akik támogatják, erősítik és megértik. Sokat segítenek. Ahogy az a kevés igaz barát is, akik a kezdetektől a nő mellett állnak. Van, akivel napi kapcsolatban van, s aki aggódva hívja fel, ha két napja nem hallott felőle. S vannak barátok, akik finoman bár, de a sorok közt "lepattintották".
Érthető. Igen. Hisz mindenkinek megvan a maga gondja. És vannak, akik kéretlenül nem kíváncsiak mások problémájára. Nincs is ezzel semmi baj. Valahol védenünk kell magunkat a minket körülvevő sok rossztól. Így hát ilyen formán a nő sem akarta kéretlenül rázúdítani másokra az életét. Hálás mindegyiküknek, akik így, vagy úgy segítették ezen az úton. Ha ők nincsenek, talán sokkalta hosszabb időbe telt volna talpra állni. Mert talpra állt. Van, hogy fáj, van, hogy végtelenül szomorú, de talpra állt. Tudja, hogy mit kell tennie önmagáért és a kisfiáért. Újjá kell születnie. Újra kell építenie a lelkét apró lépésenként... Maga mögött kell hagynia a múltat, a fájdalmat, különben nem tud továbblépni. Meg kell találnia önmagát. Azt a bátor, vidám, szókimondó, karakán, vicces nőt, aki egykor volt. S kisfiukat olyan emberi értékekre tanítania és nevelnie, amitől egy igaz, becsületes, erős, jólelkű és őszinte felnőtt válik majd belőle. Most is az. S a nő minden erejével azon lesz, hogy ez ne változzon az évek múlásával. Finoman terelgetve, jó példát mutatva, szíve minden szeretetével. A boldog jövő reményével.

2019. július


Ez a történet rólunk szól. Sok időbe telt, mire le tudtam írni. Lassan egy év telt el azóta a bizonyos szeptemberi este óta. Szándékosan nem osztom meg semmilyen közösségi portálon; és kedves olvasó, téged is arra kérlek, hogy ne tedd. Ennek a történetnek csak ezen a blogon van helye. Mert ez vagyok én és szerettem volna kiírni magamból itt, nektek és magamnak. Köszönöm, ha elolvastátok és tiszteletben tartjátok kérésemet. ♥